2. THOMAS SHIEL REGÉNY– ÉS NOVELLAÍRÓ NAPLÓJA

 

Július 21. Ez a negyedik napom a tengerparton. Már másfél kilót híztam, és olyannyira megfogott a nap, hogy ma reggel halálra rémisztettem egy kislányt, aki épp úszni indult. Homokvárakat épített, és amikor észrevett, elejtette az ásóját, és sikítva rohant az anyjához. – Rettenetes fekete ember – sírta. Biztos azt hitte, hogy én vagyok az Ezeregyéjszaka egyik dzsinnje. Nagyon kellemes itt – szinte már teljesen kiment a számból New York pokoli íze. Elsie lejön a hétvégére.

Július 22. A kislány, akit tegnap úgy megijesztettem, eltűnt. A rendőrség keresi, az az általános vélemény, hogy elrabolták. A szerencsétlen esemény mindenkit lehangolt itt a parton. Az összes tengeri fürdőpartit elhalasztották, még a gyerekek is szomorú, ijedt szemmel ücsörögnek. Nem találtak egyetlen lábnyomot sem ott, ahol a kislányt utoljára látták...

Július 23. Újabb kisgyerek tűnt el, de elrablója most nyomot hagyott maga után. Egy fiatalember sétapálcáját és kalapját találták a helyszínen, ahol szemmel láthatóan heves küzdelem zajlott. A homok több méteres körzetben vérfoltos volt. Ma reggel a gyerekes anyák többsége elutazott a New Beach Hotelből.

Július 24. Reggel megjött Elsie. Érkezésekor újabb bűntényre derült fény, és én nem mertem elmesélni a történteket. Sápadtságom azonban megijesztette. – Mi a baj? – kérdezte. – Betegnek látszol. – Beteg is vagyok – feleltem. – Valami retteneteset láttam reggel a parton. – Te jó ég! – kiáltotta –, megtalálták valamelyik gyereket? – Nagyon megkönnyebbültem, hogy a New York-i újságokban már olvasott a gyerekekről. – Nem – válaszoltam –, a gyerekeket még nem találták meg, viszont rábukkantak egy férfi holttestére, és egy csepp vér sem maradt benne. Szárazra csapolták. És a holtteste körül a nyomozók furcsa, sárgás nyálkás buckákat találtak – iszapból. Mikor a nap rásütött, még fénylett is. – Megvizsgálták mikroszkóppal? – kérdezte Elsie. – Most vizsgálják – magyaráztam. – Estére tudni fogjuk az eredményt. – Isten legyen velünk – motyogta Elsie, megbotlott, és kis híján elesett. Támogatnom kellett, míg bementünk a szállodába.

Július 25. Két furcsa fejlemény. A kémikus, aki a holttest mellett talált zselés anyagot vizsgálta, azt állítja, hogy élő protoplazmáról van szó, és felküldte az Egészségügyi Főosztályra, hogy valamelyik biológus szakemberük végezze el a meghatározás., A New Beach Hoteltől körülbelül egy mérföldre egy szikla repedésben pedig mély, mintegy hat méter átmérőjű tavacskát fedeztek fel, amelynek nyilvánvalóan szokatlan lakói lehetnek. A vize tintafekete, és nagyon sós. Két és fél, három méternyire van a tengertől, de az árapállyal együtt mozog, minden este és reggel egy lábnyit süllyed. Ma reggel a szálló egyik vendége, egy Clara Phillips nevű fiatal hölgy véletlenül a tavacskához keveredett. Lenyűgözőnek tartotta, mert annyi gonoszság áradt belőle, és elhatározta, hogy lerajzolja. A sziklarepedés szélére telepedett, és már fel is vázolt néhány nagyobb sziklát és a tengerpartot, amikor valami furcsa, nyeldeklő hangot hallott maga mögül. – Szörcs – valahogy így. – Szörcs. Felkiáltott, és épp időben ugrott félre, mert a sziklán keresztül egy hosszú, aranysárga tapogatózó csáp tekergett feléje. A csáp a tó fekete vizének kellős közepéből emelkedett ki, és kimondhatatlan iszonyattal és gyűlölettel töltötte el a hölgyet.

Előre lépett, és rátaposott. Olyan gyorsan mozgott, hogy a csáp nem tudta elkerülni, és nem sikerült visszamenekülnie a vízbe. És Miss Phillips elképesztően erős fiatal hölgy. A cipősarkával véres péppé taposta a csáp végét. Aztán megfordult és elrohant. Olyan gyorsan futott, mint utoljára kisiskolás korában. És ahogy átrohant a puha homokon, az volt az érzése, mintha hallaná, hogy egy hatalmas lény döng utána. Csak az eszét dicséri, hogy nem nézett hátra.

És itt van a kis Harry Doty története. Felajánlottam neki egy csillogó dollárt, de ingyen is elmesélte. Most az ő szavait írom le.

„Igen uram, én mindig tudtam a tóról. Rákászni szoktam benne, meg tengeri uborkát és azt a nagy, bíbor szellőrózsát szedem ki onnan. És egészen a múlt hétig mindig tudtam, hogy mit fogok ki. Egyszer-kétszer előfordult, hogy valami szokatlant találtam, például vérző fésűskagylót, vagy lefejezett férget, aminek a farkánál olyan zöld fogak vannak, és úgy néz ki, mint a vasárnapi iskolában az ördög, vagy volt olyan, hogy azt a mindentudó szemű ráját, ami csak bámul és bámul rám, uram. De ilyet még soha, de soha nem láttam, uram. A feje tetejénél fogtam ki, uram, és teljesen olyan szemei voltak, mint az embernek. Ilyent még nem láttam. Kék volt, és lélektelen. Rám köpött, én meg elhajítottam a zsineget, és ütni kezdtem. Ütöttem, uram, bizony. Aztán hallom, hogy dübög utánam a parton. Olyan furcsa szörcsögő hangja volt, mint amikor valaki a csontot szopogatja.

Július 26. Holnap elutazunk Elsie-vel. A végkimerültség szélén tántorgok. Elsie dadogva tud csak megszólalni. Nem hibáztatom a dadogásért, csak azt nem értem, hogy miért akar egyáltalán beszélni azok után, amit láttunk... vannak dolgok, amit csak hallgatással lehet kifejezni.

A helyi kémikus reggel megkapta az Egészségügyi Főosztály jelentését. A parton talált anyag az emberi test sejtjeihez hasonló felépítésű. De mégsem emberi sejtek. A biológusok képtelenek magyarázatot találni a jelenségre, az anyag egy részét tovább küldték Washingtonba, egy másik részét pedig az Amerikai Természettudományi Múzeumba.

Ma reggel a helyi hatóság megvizsgálta a sziklarepedésben lévő fura tavat. Elsie, én meg a többi nyaraló zömmel ott tolongott. Hogy lássuk, mi történik. Thomas Wilshire, a New Jersey-i rendőrségtől egy ólomnehezékkel felszerelt mérőzsineget dobott a tóba. Mindannyian feszülten figyeltünk. – Száz láb – mormolta Elsie, mikor a rendőrök döbbenten pillogtak egymásra. – Biztos a tengerbe került – mondta az egyik. – Nem hiszem, hogy ez a tó ilyen mély lenne. Thomas Wilshire a fejét csóválta. – Fura dolgok vannak ebben a tóban – hümmögött. – Nem tetszik a kinézete.

A búvár borzas, bátor kis emberke volt, valami fura, ritka betegsége lehetett, mert vadul reszketett. – Azonnal le kell merülni – utasította Wilshire. A búvár a fejét rázta, és egyik lábáról a másikra nehezedett.

– Fiúk, adjátok rá a ruháját – parancsolta Wilsore, és a szerencsétlent erős vállakra emelték, és utálatos, dülledt szemű szörnnyé változtatták.

Egy perccel később már a tónál volt, és elmerült a gonosz, fekete mélységbe. Két ember vadul dolgozott a pumpákkal, közben Wilshire álmosan bólogatott, és az állát vakargatta. – Kíváncsi vagyok, mit talál – morogta. – A magam részéről nem hiszem, hogy sok esélye lenne arra, hogy valaha a felszínre kerül. Nem lennék a helyében, akármennyit is fizet az Egyesült Államok.

Jó néhány perc elteltével a gumicső vadul rángatózni kezdett. – Szegény ördög – mormolta Wilshire. – Tudtam, hogy semmi esélye sincs. Húzzátok, fiúk, húzzátok!

A csövet gyorsan kihúzták. Semmi nem volt a végén, de az alsó részét csillogó, aranyszínű nyálka borította. Wilshire közömbösen vizsgálta a megcsonkított csövet. – Szépen lecsippentette – állapította meg. – Szegény ördög.

A többiek rémülten bámultak egymásra. Elsie olyan sápadt lett, hogy attól tartottam, elájul. Wilshire zavartalanul folytatta: – Viszont egy jelentős felfedezést tettünk. Mindnyájan előre tömörültünk. Wilshire szája szegletében egy pillanatra diadalmas mosoly villant fel. – Valami van ebben a tóban – mondta. – Barátunk nem hiába áldozta fel az életét.

Abszurd vágy töltött el, hogy ököllel belecsapjak abba a hájas, győzelemittas pofájába, és lehet, hogy engedtem volna a vágyamnak, ha a többiek rémült kiáltása nem térít el.

– Nézd! – sikoltotta Elsie. A fekete víz felszínére mutatott. Megváltoztatta a színét. Lassan vöröses árnyalatú lett, majd valami pokoli dolog bukkant a felszínre, és ott billegett az orrunk előtt. – Egy kar – nyögte Elsie, és a tenyerébe rejtette az arcát, Wilshire halkan füttyentett. Újabb két testrész emelkedett a felszínre, majd egy harmadik, amitől Elsie csak bámult és bámult az ujjai közti résen.

– Gyere innen! – parancsoltam. – Azonnal gyere el! Megragadtam a karját, és erőszakkal el akartam vonszolni a rettenetes csatorna szélétől, mert bizony csatornává alakult a tavacska, amikor Wilshire kiáltása megállított. – Nézzék! Nézzék! – ordította. – Ott van az a rémség. Te jó ég, ez nem emberi!

Mindketten megfordultunk, és elkerekedett szemmel bámultunk. Vannak a teremtésnek olyan blaszfémiái, amit nem lehet szavakkal leírni, és az a valami, ami kiemelkedett, hogy visszaszerezze szétdarabolt áldozata maradványait, ebbe a kategóriába tartozott. Csak nagyjából emlékezem, mint Tartarus a lidércnyomásra, hogy hosszú, aranyló karjai voltak, ami csillogott-villogott a napfényben, hatalmas, hajlott csőrszerű orra és két, átható fekete szeme, amelyben kifejezhetetlen gyűlölet égett.

Nem bírtam tovább elviselni, hogy ott álljak, és nézzem, amint megcsócsálja azt, ami a szegény kis búvárból megmaradt, és Wilshire hangos tiltakozása ellenére – aki azt hiszem azt akarta, hogy maradjunk, és csináljunk valamit, megfordultam, és elrohantam, miközben szó szerint magam után húztam Elsiet. Mint kiderült, ez volt a lehető legokosabb megoldás, mert az a valami később kiemelkedett a vízből, és kis híján több nyaralót is elkapott. Wilshire kétszer is rálőtt a pisztolyával, de a lény szemlátomást sértetlenül visszacsobbant a vízbe, és diadalmasan eltűnt a szemünk elől.

 

3. HENRY GREB PATIKUS BESZÁMOLÓJA

 

Rendszerint tíz órakor zárok, de aznap zárórakor a pultra támaszkodva egy kísértethistóriát olvastam éppen, és annyira izgalmas volt, hogy nem tudtam letenni. Az orrom majdnem a könyvlapon volt, úgyhogy semmit nem vettem észre magam körül, amíg egyszer véletlenül felnéztem, és akkor már ott állt előttem, és bámult rám.

Láttam már egy pár sápadt embert életemben (akik recepttel jönnek, rendszerint sápadtak), és sovány ember is megfordult már nálam, de soha életemben nem láttam hozzá fogható csontsovány, krétafehér alakot, olyat mint az a fiatalember, aki a pult előtt állt.

– Te jó ég – mondtam, és becsuktam a könyvet.

A fiatalember ajka beteges mosolyra húzódott. – Elnézést, hogy megzavartam – mondta. – De nem vagyok jól, feltétlenül szükségem van orvosi ellátásra!

– És mit tehetek önért? – kérdeztem.

Rendkívül komolyan nézett rám, mint aki azt mérlegeli, hogy megbízhat-e bennem.– Valójában orvosra lenne szükségem – mondta.

– A törvény nem teszi lehetővé, hogy ilyen esetekkel foglalkozzunk – magyaráztam.

Ekkor hirtelen elém nyújtotta a kezét. Felszisszentem. Az ujjai helyén véres massza volt, a vér végig csurgott a csuklóján. – Állítsa el valamivel a vérzést – kérte. – Utána elmegyek az orvoshoz.

Nos, gézt vettem elő, és amennyire tőlem telt, bekötöztem a sérülést.

– Azonnal keressen fel egy orvost – javasoltam. – Vérmérgezést is kaphat, ha nem elég óvatos. Szerencsére egyetlen csontja sem tört el.

Bólintott, és egy pillanatra felvillant a szeme. – A pokolba azzal az asszonnyal! – morogta. – Az átkozott!

– Hogy micsoda? – kérdeztem, de addigra összeszedte magát, és csak mosolygott. – Nagyon kimerült vagyok – mondta. – Nem tudom, mit beszélek – meg kell bocsátania. Apropó, a fejemen is van egy horzsolás, lenne olyan kedves és megnézné?

Levette a sapkáját. A hajából csöpögött a víz. A kezével félresimította, és elém tárult egy csúnya sérülés, legalább három centi széles. Alaposan megvizsgáltam.

– A barátja nem volt valami óvatos, amikor kivetette a horgot – mondtam nagy sokára. – Nem hiszek a pecázásban, ha ketten vannak egy csónakban. Egyik barátom így vesztette el a fél szemét.

– Tényleg horog okozta – ismerte be. – Maga amolyan Sherlock Holmes, nem igaz?

A bókot egy legyintéssel elintéztem, és megfordultam, hogy a polcról levegyem a karbolsavas üveget. Ekkor hallottam meg azt a fura hangot, a fiatalember mintha nyögött és szörcsögött volna.

Azonnal visszafordultam, és láttam, hogy éppen rám akarta vetni magát. Habzott a szája, a szeme majd kiugrott az üregéből. Előre kaptam, megragadtam a vállánál, és egy pillanattal később már elkeseredetten küzdöttünk a padlón. Harapott, karmolt és rúgott: kénytelen voltam az arcába vágni, hogy lecsendesítsem. És ekkor éreztem meg azt a furcsa halszagot, mintha a nyitott ajtón a tengeri szél fújt volna be a szobába.

Jó néhány percig harcoltam, küzdöttem, megfeszültem, aztán mintha megadta volna magát alattam. A fiatalember kicsusszant a fogásomból, és az ajtó felé iramodott. Utána akartam rohanni, de valami csúszósra léptem, és hasra estem.

Mikor feltápászkodtam, a fiatalember már nem volt sehol, nekem olyan furcsa dolog volt a markomban, hogy alig akartam elhinni, tényleg látom. Undorodó kiáltással elhajítottam. Mintegy tizenöt centi hosszú, vöröses, ruganyos anyag volt, a szélénél apró, aranyló szívókákkal, amelyek még akkor is tátogtak, amikor a padlóra esett, én meg dermedten bámultam.

Még mindig a rémes eset hatása alatt voltam,, mikor Harry Morton be~jött a boltba. Egész testében reszketett, és rémülten nézett maga mögé, amikor a pulthoz lépett.

– Mi a legjobb ellenszere a feszült idegállapot miatt kialakult hallucinációnak? – kérdezte.

– Bróm – mondtam. – Készítek egy adagot. De mi a baj az idegeiddel, Harry?

– Hallucinálok – nyögte. – Mindenféléket látok.

– Miket? – kérdeztem.

– Egy lámpaoszlopnak támaszkodtam – kezdte és valami nagy imbolygó, sárgás dolog sétált az utcán, mintha egy ember lett volna. Nem természettől való volt, Henry. Nem vagyok babonás, de az a dolog természetfeletti volt. Aztán mintha jóllakott volna, elterült, és elrohant, mint a villám. És nagyon fura hangokat adott ki magából. Szörcsögött.

Kikevertem a brómot, és a pult felett átnyújtottam a poharat. – Értem, Harry – mondtam. – De nem kell róla sokat beszélned. Úgysem hinné el senki.

 

HELEN BOWAN BESZÁMOLÓJA

 

A verandán ültem és kötögettem, amikor egy fiatalember, kezében táskával megállt a ház előtt, és felnézett rám. – Jó reggelt asszonyom – mondja – van fürdőszobás szobája?

– Nézze meg a táblát, fiatalember – mondom. – Szép világos szobám van az emeleten, pontosan magának való.

Erre fellép a verandára, és rám mosolyog. De amikor már közelebbről láttam, hát sehogy sem tetszett a fizimiskája. Rettentően sovány volt, a keze meg bekötözve! és ügy nézett ki, mint aki verekedett.

– Mennyit kér a szobáért? – kérdezi.

– Tizenkét dollárt – mondok, mert meg akartam szabadulni tőle, és reméltem, hogy az ár majd elriasztja, de csak benyúlt a zsebébe, és előkapott egy köteg dollárt, és már számolta is ki a pénzt. Erre gyorsan felállok, udvariasan biccentek, kikapom a kezéből, és sietek be a hallba. Ilyen lehetőséget nem szeretek elszalasztani. Hiram kuzinom ismer egy játékot, amit kagylókkal játszanak, és úgy gyanítottam, a fiatalember Hiram kuzin göngyszeme lehet.

Felkísérem az emeletre, megmutatom a szobát, és szemlátomást tetszik neki, amit lát. De amikor meglátja a fürdőkádat, hát elkezd ugrálni, mint egy iskolás, tapsikol, és egyáltalán, olyan furán viselkedik, hogy arra gyanakszok, nincs ki mind a négy kereke, – Éppen jó a mérete – kiabálja. – Gondolom nem baj, ha egész nap teli van? Elég gyakran fürdök. De muszáj sót tennem bele. Nem tudok édes vízben fürödni!

– Hát ez tényleg fura alak – gondolom magamban –, de ne panaszkodjak. Nem gyakran akad Hrammal ilyen kövér hal a horgunkra.

Végre megnyugszik, és kilökdös a szobából.– Minden rendben van – mondja, – de nem akarom, hogy zavarjanak. Ha megvan a só, csak tegye le, és kopogtasson be. Senki, semmilyen körülmények között sem jöhet be ebbe a szobába.

Becsukta az orrom előtt az ajtót, és hallottam, ahogy a kulcs megfordul a zárban. Nem tetszett a dolog, és nem tetszettek azok a hangok sem, amiket az ajtó mögül hallottam. Először egy nagy sóhajtás, mintha valami nehéz súlyt vettek volna le a melliről, aztán meg olyan fura szörcsögés, ami nagyon nem tetszett. Azzal sem bajmolódott, hogy megeressze a vizet. Nagy csobbanást hallottam, pancsolást, aztán úgy tizenöt perc múlva halotti csönd lett.

Estig semmit nem hallottunk felőle, akkor felküldtem Lizziet a sóval. Először az ajtónál próbálkozott, de zárva volt, hát muszáj lett neki letenni a sót a fordulóba. De nem ment el. Szorosan a falhoz tapadt, és várt. Úgy tíz perc telhetett el, amikor lassan kinyílt az ajtó, és egy hosszú, vékony kar gyorsan kinyúlt, és behúzta a zacskót. Lizzie azt mondja, hogy életiben még ilyen hosszú kart nem látott, meg sárga is volt, és csöpögött a víztől. – De hát ez egy sovány fiú, Lizzie – magyarázom. – Az lehet – mondja erre –, de életemben nem láttam, hogy egy embernek ilyen lett volna a karja.

Később, úgy tíz fele járhatott, a nappaliban üldögéltem, és varrtam, amikor valami nedveset éreztem a kezemen. Felnéztem, hát a plafonról valami vörös csöpög. Azt mondom, amit láttam. A plafon nyirkos, és vörösen csöpög. Felugrottam, és berohantam a hallba. Sikítani szerettem volna, de összeharaptam a szómat, a vérem is kiserkent, ettől kijózanodtam, és összeszedtem magamat. – Ennek a fiatalembernek mennie kell – mondtam magamban. – Nem tűrhetem, hogy helytelen dolgok történjenek ebben a házban.

Felmászok a lépcsőn, de halálsápadt voltam ám, és bezörgetek az ajtón. – Nem tűröm, akármi is történik odabenn – kiabálom. – Nyissa ki az ajtót.

Hallom, hogy benn valami cuppog, és aztán a fiatalembert is, amint halkan magában beszél. – Most már kielégíthetetlen. Hitvány, éhes bestia. Miért nem tud a gyomrán kívül másra is gondolni? Nem is akartam, hogy akkor jöjjön elő! De már nincs szüksége a sugárzásra. Ha éhes, a sugár nélkül is előjön. Te jó ég, és milyen nehezen küldtem vissza! Egyre hosszabb és hosszabb ideig marad!

Hirtelen mintha meghallotta volna a dörömbölést. Abbahagyja a furcsa hablatyolást, és hallom, hogy megfordítja a kulcsot a zárban. Az ajtót résnyire nyitja ki, és csak az arcát látom. Iszonyatos ránézni. Az arca beesett, és azok a rémes karikák a szeme alatt. A fején kötés.

– Azonnal menjen el – mondom. – Fura dolgok történnek itt, és én nem tűröm a fura dolgokat. El kell mennie.

Sóhajtott és bólintott. – Talán ez lesz a legjobb. Úgyis gondoltam már rá. Itt patkányok vannak.

– Patkányok! – szisszentem fel, mintha nem tudnám. De egyáltalán nem voltam meglepődve. Igazán megkeserítették az életemet. Soha nem sikerült megszabadulnom tőlük. Még a macskák is féltek tőlük.

– Nem bírom a patkányokat – folytatta. – Összecsomagolok... most rögtön eltűnök. Azzal becsukja az orrom előtt az ajtót, és hallani, ahogy a táskájába dobálja a cuccait. Aztán megint kinyílik az ajtó és kijön, egész a lépcsőfordulóig. Rettentően sápadt, a falnak támaszkodik, úgy próbálja visszanyerni az egyensúlyát, aztán elindul lefele a lépcsőn.

Figyelem, ahogy megy, amikor az első fordulóhoz ér, megtántorodik, és megint a falnak dől. Aztán mintha rövidebb lenne, és az utolsó fokoknál már hármat lép egyszerre. Még soha nem láttam senkit ilyen gyorsan távozni, és arra gyanakszok, hogy valami disznóságot csinált.

Szóval megfordulok, és bemegyek a szobába. Mikor a padlóra nézek, majd’ elájulok. Minden nedves, csúszós, és hét döglött patkány hever a hátán a szoba közepén. És a leghalványabb patkányok, amiket életemben láttam. Az orruk és a farkuk tiszta fehér, és mintha egy csepp vér se lenne bennük. Aztán benézek az alkóvba, a fürdőkádba. Nem mondom el mit láttam. De emlékszik ugye, mit mondtam a nappali mennyezetéről. Azt mondtam, hogy veresen csepegett. Na, az alkóv se sokban különbözött tőle.

Nagyon gyorsan mentem ki, még az ajtót is bezártam magam után. Aztán lementem, és felhívtam Hiram kuzint. – Azonnal gyere át Hiram – mondok neki. – Valami rettenetes volt itt.

 

WALTER NOYES VILÁGÍTÓTORONY-ŐR BESZÁMOLÓJA

 

Tényleg nagyon kivoltam. Egész délután a lámpákat tisztogattam, és akkora bőrkeményedések voltak a kezemen, mint egy tyúktojás. Felmentem a toronyba, bezárkóztam, és folytattam a könyvet, amit már egy hete olvasgattam. Az Ezeregyéjszaka volt, valami Lang nevű pasas fordította. Az efféle fantáziadús olvasmányok sokat segítenek, amikor az ember bezárva él a világ végén, én meg mindig is szerettem Semszelnyihar, Dzserjabar és a Fekete Szigetek királyának történetét.

Épp a Fekete Szigetek királya első részét olvastam, annál a mondatnál tartottam, hogy „és akkor az ifjú fellibbentette a köntösét és a szultán rémülten látta, hogy csak a csípőjéig férfi, az alatt márvánnyá változott”, amikor véletlenül az ablakra pillantottam.

A jeges északi szél fútta eső vadul csapkodta az ablaktáblát, előszörre nem is láttam mást, csak a vizes üveg áttetsző csillogását, és azon túl a hatalmas hullámok sötét tajtékát. És akkor egy elképesztő, leírhatatlan alak nyomult az ablakhoz, eltakarta a fekete eget és a tengert. Levegőért kapkodva felugrottam.

– Óriás polip! – motyogtam. – Biztos a vihar sodorta partra. A karjai betörik az üveget, ha nem csinálok valamit.

Magamra kaptam az esőköpenyt és a sapkámat, s egy pillanattal később már rohantam is le a csigalépcsőn, három fokonként szelve azt. Mielőtt kiléptem volna a viharba, még magamhoz vettem a revolveremet, és megerősítettem magam néhány korty erős jamaicai rummal.

A küszöbön egy pillanatra megtorpantam, és körbenéztem. De onnan, ahol álltam a sziget déli csücskénél magasodó szürke sziklaormon és a végtelenbe nyúló habzó, tajtékzó vízen kívül semmit sem láttam. Az arcomba csapódó eső csaknem elvakított, a hullámok mély moraja lentről minden más hangot elnyomott. Mögöttem kis váram meleg biztonsága, füstölgő pipa, érdekfeszítő történetekkel teli könyv – de mégsem tudtam úgy tenni, mintha nem láttam volna az ablaknak nyomódó gyűlöletes és félelmes alakot.

Három kis lépcsőfok vezetett a sziklákig, majd onnan gyorsan a világítótorony mögé siettem. A könnyeknél is sósabb esőcseppek peregtek az arcomon, befolytak a számba, és lecsöppentek a bajuszomról. A sötétség úgy tapadt rám, mint a pióca. Húsz lépést sem tehettem, mikor egy mozdulatlan alakba botlottam.

Először csak egy jó felépítésű ember fejét és vállát láttam. Ahogy azonban óvatosan közelebb léptem, beleütköztem valamibe, és a rémülettói felordítottam. Egy gonosz csáp csapott le rám, és a lábam köré tekeredett.

Ijedt kiáltással megfordultam, és megpróbáltam elfutni. De az éjszaka mérhetetlen sötétjéből egy újabb síkos kar tekeredett körém, aztán még egy. Megmarkoltam a zsebembe rejtett revolvert. Előrántottam, és tüzet nyitottam a tekergő dögökre.

A lövések hangját a környező sziklák verték vissza. A lövéseket követő viszonylagos csöndet éles, kétségbeesett sikoltás törte meg. Majd szapora, szenvedélyes könyörgés: – Ne lőjön újra! Kérem, ne lőjön. Fáradt vagyok. Már akkor is fáradt voltam, mikor idejöttem, segítségért. Nem akartam bántani. Istenre esküszöm, nem akartam, hogy ezek bántsák. De már nem tudok uralkodni rajtuk. Túl erősek. Ez már erősebb lett nálam. Könyörüljön rajtam!

Egy pillanatra úgy meglepődtem, hogy gondolkodni sem tudtam. Ostobán bámultam a kezemben füstölgő revolverre, majd a viharos óceánt fürkésztem. A hatalmas hullámok megnyugtattak. Lassan a lábam előtt heverő testre néztem.

De közben az agyam újra működni kezdett, és halálos rosszullét kerülgetett.

„És akkor az ifjú fellibbentette a köntösét és a szultán rémülten látta, hogy csak a csípőjéig férfi, az alatt márvánnyá változott."

Jó néhány méterre onnan, ahol álltam, irdatlan, undorító, zselészerű valami terpeszkedett a csöpögő sziklákon. Erekkel behálózott testéből ezernyi csáp tekergőzött, mint a medúza fejéből a kígyók. És ennek a gusztustalanságnak a közepében egy meztelen fiatal férfi torzóját láttam. Nedves hajában tengeri moszatok, magas, fehér homlokán vérfoltok. Hegyes orra kardra emlékeztetett, és egy pillanatra úgy láttam, mintha megcsillant volna a rejtelmes félhomályban. Olyan hangosan vacogott hogy még onnan is hallottam, ahol épp álltam. Miközben szótlanul bámultam, heves köhögés rázta meg, és habzani kezdett a szája.

– Whiskyt – nyöszörögte teljesen kimerültem. – Összeütköztem egy hajóval.

Képtelen voltam megszólalni, de gondolom valami fura hang törhetett fel a torkomból, mert a fiatalember hisztérikusan bólogatott.

– Tudtam, hogy meg fog érteni – motyogta. – Mindent megteszek ellene, és tudtam, hogy segíteni fog. Egy pohár whisky...

– Hogy kapta el? – sikoltottam. Végre lett hangom, és eltökéltem, hogy visszajutok a józan világba. – Hogy tudta ez az undormány elkapni?

– Nem kapott el – nyögte a fiatalember. – Ez én vagyok.

– Mi maga?

– Ennek a része – felelte.

– Nem nyeli le magát?! – kiáltottam. – Nem éppen most csúszik bele a gyomrába?

A fiatalember szomorúan rázta a fejét. – A részem. Hozzám tartozik – mondta ismét, majd sokkal vadabbul folytatta: – Szükségem van valami erősítőre. Rettenetesen kimerült vagyok. A felszínen úsztam, és egy arra járó hajó hat lábamat levágta. Elgyengültem a vérveszteségtől, és nem tudok felállni.

Vékony kéz emelkedett fel, és kitörölte az elgyötört szemekből a vizet.

– Néhányban még van élet – mondta –, és már nem tudok uralkodni rajtuk. Magát is majdnem elkapták – de a többiek bent vannak. Nem tudok járni.

Összeszedtem minden bátorságomat, és felemeltem a revolvert. – Nem értem, mit beszél – kiáltottam. – De darabokra lövöm ezt a szörnyet.

– Az égre, ne tegye! – sikoltotta. – Hiszen az gyilkosság. Mi emberek vagyunk!

A választ a felvillanó tűzcsóva adta. Szinte öntudatlanul húztam meg a ravaszt, és most ismét csak a fegyver beszélt. – Szétlövöm – szűrtem a fogaim között. – A szemét, tekergő dögöt!

– Ne! Ne! – sikoltozta, majd földönkívüli üvöltés töltötte be az éjszakát. Láttam, hogy az előttem heverő szörny megremeg, hirtelen felemelkedik, és fölém tornyosul. Hatalmas, sérült testéből ömlött a vér, véres zuhatag borított be. Messze felettem, száz láb magasban a levegőben megláttam a fiatalember sápadt, szenvedő arcát. Istenkáromlás ömlött a szájából. Mintha gólyalábakon sétált volna. – Nem tud megölni! – sivítozta. – Erősebb vagyok, mint hittem! Még győzhetek!

Felemeltem a fegyvert, hogy ismét lőjek, de mielőtt célozhattam volna, félresöpört, és a tengerbe csobbant. Talán az volt a szerencsém, hogy nem mentem utána. A térdem felmondta a szolgálatot, és orra buktam. Mikor magamhoz tértem, és beszélni tudtam, tiszta, fehér ágyneműben feküdtem, és a kormánybiztos aggódó kék szeme nézett rám. – Pokoli napjai voltak, barátom – mondta. – Gyógyszereket kellett kapnia, stimulánsokat. Valami sokk érte?

– Valami olyasmi – hagytam rá. – De csak az Ezeregyéjszakából.

 

A CSODAFIÚ (Egy palackban talált szokatlan kézirat)

 

Én voltam a csodafiú. Zsenialitásom az egész világot lenyűgözte. Csodálatos elme... magasztos sors! Az ellenségeim... szövetkeztek, hogy tönkre tegyenek. Kiszúrt léggömb...

Egy kis doboz... egy kutyát tettem alá. Átváltozott... Zselé... Az éterikus vibráció furcsa változásokat eredményez az élő sejtekben... A folyamat beindul, és semmi nem állíthatja meg... Növekedés! Hihetetlen növekedés! Kinövései vannak – lábak, karok! Csodás növekedés! Azután emberek következtek. Szegény kislány a doboz alatt. Átváltozott. Gyönyörű medúza! Egyre nagyobb és nagyobb lett. Egerekkel tápláltam. Azután megsemmisítettem.

Annyira érdekes. Ki kell próbálnom magamon is. Tudom, hogyan kell visszajönni. Akaraterő. A gyerek akarata túl gyenge, de egy felnőtt, egy férfi vissza tud jönni. A sejttartalomban nem történik tényleges változás.

Elképesztő élmény és tapasztalat! Kinéztem magamnak egy mély tavat, ott el tudtam rejtőzni. Éhség. Egy férfit láttam meg a parton.

A rendőrség gyanakszik. Sokkal óvatosabbnak kell lennem. Miért nem vittem ki a testet a tengerre?

Rettenetes baleset. Fiatal festőlány. Kis híján elkaptam, de aztán a lábamra taposott. Összezúzta. Irtóztató fájdalom. Ezután sokkal de sokkal körültekintőbbnek kell lennem.

Iszonyatos megaláztatás. Egy kisfiú horgára akadtam. De alaposan ráijesztettem! A féreg! Mereven bámultam és bámultam rá. Megpróbáltam elkapni, de túl gyorsan rohant. Meg akartam enni. Nagyon piros pofija volt. Gyűlölöm a nőket és a gyerekeket.

Hát persze hogy gyanakszanak. A kisfiúk mindig fecsegnek. Meg akartam enni. De jól megijesztettem őket, és aztán elkaphattam egy férfit. Búvárruhában jött utánam, de elkaptam. Darabokra téptem. Ahogy mondom, szó szerint kis darabokra szaggattam. Aztán hagytam, hogy a maradványok a víz felszínére bukjanak. Meg akartam rémiszteni őket. Azt hiszem sikerült. Rohantak az életükért. A hatóságok ostobák.

Visszaváltoztam. De nem volt könnyű. A lény hadakozott ellene. Tiszta erőből harcolt. – Itt én vagyok az úr – mondtam, és erre szörcsögött. Szörcsögött, szörcsögött, szörcsögött; és aztán visszajöttem. De a kezem összezúzódott és vérzett.

Az az ostoba patikus! Mi tartott olyan sokáig? De persze nem tudta, hogy a pirospozsgás arca mekkora éhséget ébresztett bennem. A lény sugárzás nélkül is visszajött. A pult előtt álltam, és akkor visszajött. Ráugrottam a patikusra. Szerencséje volt, hogy megúszta.

Rettenetes nagy baj. Már nem tudom visszatartani. Éjjel arra ébredek fel, hogy szétterülök az ágyon, és lecsúszok a padlóra. A karjai tekeregnek, csápolnak. És a követelőzésének nem lehet ellenállni. Amikor ébren van, minden pillanatban táplálékot követel. Enni akar. Van, amikor teljesen magába olvaszt. De most, mikor ezeket a sorokat írom, a felső testem még az enyém. Emberi.

Ma délután beköltöztem egy tengerparti ház bútorozott szobájába. A sós víz már elengedhetetlen. Az átváltozás most már egyre gyakoribb és egyre gyorsabb. Nem tudom távol tartani. Az akaraterőm hatástalan. Vizet eresztettem a kádba, és sót öntöttem bele. Aztán belemerültem. Hihetetlen kényelem. Nagy megkönnyebbülés. Éhség. Rémisztő, ellenállhatatlan éhség.

Teljesen elállatiasodtam. Vadállat vagyok. Patkányok. Hét patkányt kaptam el. Mennyei. Jó érzés. De összekoszoltam a szobát. Mi lesz, ha az a vén idióta odalent gyanakodni kezd?

Gyanakszik. Azt akarja, hogy menjek el. Elmegyek. Most már csak egy helyre mehetek, más menedékem nincs. A tenger. Kimegyek a tengerre. Már nem hitethetem el magammal, hogy ember vagyok. Állat lettem, vadállat. Jól megrémíthettem a vénasszonyt! Hallottam, hogy összekattannak a fogai, amikor felcaplatott a lépcsőn. Alig tudtam megállni, hogy ne ugorjak rá!

Végre a tengerben. Nagy megkönnyebbülés, még nagyobb öröm. Szabad vagyok, végre szabad!

Egy hajó. Egyenesen beleütköztem. Hat karom odalett. lrtóztató fájdalom. Órákig lebegtem.

Szárazföld. Felmásztam a sziklákra és összerogytam. Aztán valahogy sikerült visszaváltoznom. Legalábbis egy részem átalakult. Segítséget hívtam. Egy őrült jött ki a világítótoronyból, és csak bámult rám. Öt csápom rávetette magát. Nem tudtam uralkodni rajtuk. A lábát kapták el. Kiborult. Előkapta a revolverét, és rájuk lőtt.

Legyőztem őket. Irgalmatlan erőfeszítésembe került. Könyörögtem az öregnek, próbáltam megmagyarázni a helyzetet. Nem hallgatott meg. Lövések – sok lövés. Tűzforró lövések a testembe – a karjaimba, a lábaimba. Visszatért az erőm. Felemelkedtem, és visszatértem a tengerbe. Gyűlölöm az embereket. Egyre nagyobbra és nagyobbra növök. Majd megmutatom én a világnak!

Arthur St. Amand

 

A LAZACHALÁSZOK (William Gamwell beszámolója)

 

Öten voltunk a hajóban: Jimmy Simms, Tom Snodgrass, Harry O’Brien, Bill Samson és jómagam. – Jimmy – mondtam akár ebédelhetnénk is. Nem vagyok ugyan valami éhes, de a lazacok mind az iszapba fúrták az orrukat!

– Az egyszer biztos, hogy nincs kapás – morogta Jimmy. – Életemben nem találkoztam még ilyen lusta dögökkel.

– Csak ne panaszkodj – szólt rá Harry. – Még alig öt órája vagyunk idekint.

A keleti part felé sodródtunk, rákiáltottam Billre, hogy húzza meg az evezőket, de ügyet se vetett rám.

– Be fogunk sodródni! – figyelmeztettem, – Nézzétek azt a fura vontatóhajót avval a törött, füstölgő kéménnyel?

– Ma reggel érkezett – mondta Jim. – Szerintem rumot csempésznek vele.

– Elég nagy kockázatot vállalnak – tette hozzá Harry. – Bármelyik percben megérkezhet a vámosok kuttere.

– Ott is van – mutatott egy lapos fenekű hajó felé Bill.

Bizony, bizony, ott volt a kormány hajója, a part mellett úszott, olyan volt, mint valami hatalmas darázs. – Kiszúrta magának a vontatóhajót, az egyszer hétszentség – állapította meg Bill. – Fiúk, meleg helyzet lesz itt, az szent igaz.

– Hátra! – ordítottam. – Ne kerüljünk közéjük!

Tom és Bill az evezőknek feszültek, és hajónk gyorsan röpült a nyugati part felé... de akkor elkapott bennünket az áramlat, és lefelé sodródtunk.

A kutter fedélzetén egy pillanatra felvillant a jelzőzászló. Jimmy fordított nekünk: – Állj, vagy lövünk! – kiáltotta. – Na lássuk, erre mit fog mondani a vontató!

A hajó szemlátomást nem törődött a figyelmeztetéssel. Hatalmas hullámokat kavart, gyorsított és kitartóan haladt előre. Törött kéményéből hatalmas füstfelleg tört elő. – Gőzt adtak rá – kiáltotta Bill. – De a világon semmi esélyük sincs.

– Bizony semmi – erősítette meg Tom. – Egyetlen lövés darabokra szedi őket.

Bill felállt, és a fülére szorította a kezét. Mi pedig majd’ megsüketültünk a mennydörgő figyelmeztetéstől. – Na, mit mondtam – ordította Tom.

A vontatót kerestük. A kémény eltűnt, a hajó vadul imbolygott a hullámokon. – És ez csak egyetlen ágyúlövés volt – mondta Bill. – De sok kárt okozott. Csak várjuk ki, amíg elsütik a nagy ágyúkat!

Vártunk, reméltük, hogy valami érdekes látványban lesz részünk. Ehelyett olyasmi tárult a szemünk elé, hogy a rémülettől majd’ hanyatt estünk. A kutter és a vontatóhajó között hatalmas, sárgás gusztustalan valami bukkant fel a vízből, és vagy harminc lábra felmagasodott. Vadul csápolt, és irtózatos szörcsögő hangokat hallatott. Hallottuk, hogy a vontatón az emberek rémülten sikoltoznak, a kutter hídján valaki felordított: – Nézzétek! Nézzétek! Óh, édes istenem!

– Istenem, most segíts! – nyögte Bill.

– Épp felé tartunk – nyöszörögte Tom.

Egy pillanatig a lény csak a két hajó között tornyosult és vibrált, aztán a kutter felé fordult. Legalább ezer lába volt, és mind az ezer láb gonoszul tekergett a napfényben. Horgas csőre, óriási szája volt, tátogott és szörcsögött, hangosakat nyelt, nagyobb volt, mint egy bálna. Rettenetesen, ijesztően hatalmas valami volt. Egészen a szemhatárig magasodott, mefisztói, istentelen tömege mellett a két hajó, de a kikötő minden járműve is eltörpült.

– Életben vagyunk? – ordított Bill. – És ez még mindig Long Island partja? Nem tudom elhinni. Az Indiai-óceánon vagyunk, vagy a Perzsa-öbölben, vagy a Hiperburi-tenger kellős közepén... És ez a lény a Jormungandar!

– Mi az a Jormungandar? – kiáltotta Tom. A kötél másik végénél állt, és kétségbeesetten markolászta a szálakat.

– Azok a lények, akik a sarki tengerek mélyén élnek – nyöszörögte Bili. – Százévente egyszer jönnek fel levegőt venni. Esküszöm, hogy vannak Jormungandarok!

Jormungandar vagy nem, azt mindannyian tisztán láttuk, hogy ez a szörnyeteg nagy bajt fog csinálni. Hihetetlen vadsággal támadt a kutterre. A víz forrt és bugyborékolt, ahogy az állat kiemelkedett. A többi hajókon a tengerészek hisztérikusan rohantak a korlátokhoz, és elkerekedett szemmel bámulták az eseményeket,

A kutter tisztjei magukhoz tértek a pillanatnyi sokkból, és vadul gesztikuláltak, fel-alá rohangáltak a fedélzeten. Három ágyút pozícióba állítottak, és megcélozták a rohanó rémséget. Egy kis emberke, karján paszománnyal, nevetséges módon a lábujjain táncolt, és teljes hangerővel parancsokat osztogatott,

– Csak akkor lőjetek, ha a szeme közé találunk – ordította, – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy mellé lőjünk. Olyan tüzet kap, hogy amíg él nem felejti el!

– De ez nem ember, uram! – kiáltotta valaki. – Ehhez foghatót soha nem látott még a világ!

A vontatóhajón az emberek szemlátomást örömünnepet ültek. Száz részeg torok harsogott, kurjongatott, magasba dobták a sapkáikat, pipáikat.

– Tűz! – kiáltotta a kékkabátos törpe a kutter fedélzetén,

– Nem lesz ennek jó vége – kiabálta Bill, mikor a lövések hangja töltötte be a fülünket. – Semmi jó nem lesz ebből.

Mint kiderült, Billnek lett igaza. A rettenetes lövések sem akadályoztak meg a szörnyeteg előrehaladását.

Felhőként emelkedett ki a tengerből, és mint egy repülőhal csapott le a kutterre. Őrjöngve nyújtotta előre karjait, és magához ölelte a kuttert. Meg-ragadta, és vadul a magasba emelte a hullámokon hánykolódó kis hajót.

Aranyos színű oldala ragyogott, mint a hajnalcsillag, de a torkán lévő hatalmas, tátongó lyukból patakzott a vér. Ám ügyet sem vetett a sebeire. Gigantikus, hintázó karjaival a levegőbe emelte a kis acélhajót.

Soha nem felejtem el azt a pillanatot. Elég ha becsukom a szememet, és most is előttem van minden részlet. Látom az irtóztató mélység brobdingnagi rettenetét, azt a tekergőző, fantasztikus monstrumot, amely felbukkant a legsötétebb éjszaka gonosz mélyéről. És látom kolosszális karjait és lábait, a sok kis tengerészt, akik sikoltozva, ordítozva zuhantak a rettenetes örvénylő gyomor mélységébe.

És csak emelkedett, még és még magasabbra, csillámló teste eltakarta a napot. A látóhatárig feltornyosult, és iszonyatos csápjaival alaktalan, csillogó fémmasszává préselte a kuttert.

– Most mi következünk– motyorgott – Bill. – Most már semmi nem óvhat meg bennünket. Az embernek semmi esélye, ha szembe találja magát egy Jormungandarral!

– Ez nem Jormungandar – sípolta Tom. – Ez egy emberi lény, ami egész éjjel kint volt. De nem állítanám, hogy nem mi leszünk a következők.

Társaim térdre rogytak, és a kis Harry O’Brien olyan rosszul lett, hogy egészen elsárgult. De a lény nem támadott meg minket. Hanem egy szívszorító sikoltással, ami egészen elképesztően emberi hang volt, a hullámok alá bukott, magával vitte a lapos, elformátlanodott hajóroncsot, és a számtalan sebesült, összetört emberi maradványt. Ahogy lesüllyedt és eltűnt a szemünk elől, a tenger elcsitult, sima és nyugodt lett a felszín, csak a színe változott vörösre.

Bill már az evezőknél volt, kiabált, káromkodott, hogy erőt öntsön a többiekbe. – Húzzátok, fiúk – parancsolta. – Próbáljuk meg elérni a déli partot, még mielőtt ez a hal újra feljön levegőért. Nincs itt senki, aki élete hátralévő részét a tenger fenekén akarja eltölteni, igaz? Senki nem akar megint egy Jormungandarral találkozni!

Egy pillanattal később már meg is fordítottuk a csónakot, és a part felé eveztünk. A másik hajón az emberek kiabáltak és integettek nekünk, de mi ügyet sem vetettünk rájuk, nem álltunk meg, hogy beszámoljunk az esetről. Semmi másra nem tudtunk gondolni, csak arra a hatalmas testre, ahogy kiemelkedett a vízből, és nőtt, nőtt, egyre magasabbra, egész fel az égig, az agyunk meg egész picire zsugorodott az ostoba kis fejünkben.